Fazekasság Története

Nyomtatás

 

 

 

A mezőtúri fazekasság múltja és jelene


Ebben a pezsgő életű városban, ezzel a társadalmi hátérrel kezdett az 1830-as évek végén a többi szakma közül kiemelkedni a fazekasság.

Az első fontos lépés a mázas kerámia nagy mennyiségben való készítése volt. A mezőtúriak ismerték a mázakat, használták is, de a Hódmezővásárhelyről Mezőtúrra költözött céhes társaktól tanulták meg annak minden fortélyát.A mázak előbb egyszerű zöld, barna, sárga színűek voltak, azokat általában kevés írókás dísszel tették érdekesebbé. Ahogy haladunk előre a korban, a színek egyre hangsúlyosabbak lettek, a díszítmények szó szerint kivirágoztak, ahogy a műhelyek egyre jobban elsajátították az új technikákat, az új anyagokkal való munkát.

A formákról elmondható, hogy a mezőtúri stílus, azaz a nagyöblűre, büszke állásúra kikorongozott edény ekkor nyerte el végső formáját, és ezek a jellemzők a mai napig, a 21. századig megmaradtak.Természetesen a kerámiakészítés felfutásának a keresleten kívül volt még egy nagyon fontos alapja: a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló, korongozáshoz (és téglagyártáshoz) kiválóan alkalmas agyag. Ahogy a legtöbb síkvidéken lévő fazekas központban, Mezőtúron is vörösre égő, nem tűzálló agyagot bányásztak a városon belül és annak határában.

Az 1870-es években az addig jellemzően fehér alapszínű mezőtúri mázas edény megváltozott. Az uralkodó szín a sárga lett, melyet az Arad szomszédságában lévő Dud község bányájából szállított földfesték színétől a „dudi sárga” színtől kapott az edény. A sárga alapra fekete írókás virágmintákat, növényi leveleket írtak, melyeket zölddel, pirossal (téglaszínnel), kékkel és fehérrel töltögetnek ki. Ebben az időszakban a szinte elmaradhatatlan edénydísz még a három nemzeti szín, amelyek minden nagyobb edényen megjelentek.A mezőtúriak legfontosabb edénytípusa a korsó volt. A fazekas szakember elterjedtebb elnevezése a városban a korsós, hiszen minden műhely készítette a vizeskorsókat, aratókorsókat, csörgőkorsókat, a legmívesebb, legnagyobb szakmai tudást igénylő csárdáskorsókat. (Azt tartották, hogy ezeket a csupadísz, nagyon kecses és elég drága edényeket már csak akkor veszik le a polcról, a szekrény tetejéről, amikor csárdást járnak, azaz valamilyen ünnep van a családban, a közösségben.)

A Nagykunság déli részén található Mezőtúr a 19. század utolsó harmadára, az egész történeti Magyarországot tekintve, az egyik legnagyobb fazekas központtá fejlődött, csak Hódmezővásárhely előzte meg, ami a műhelyek számát illeti. Ezekben a műhelyekben több szász korongos és virágozó (díszítő) dolgozott, és a mezőtúri edények a vásározó fazekasok, illetve a kereskedők révén az ország távoli pontjaira is eljutottak. A túri edény keresett árucikk volt a piacokon. A vásárlók praktikusságuk, jó minőségük és esztétikus megjelenésük miatt kedvelték az egyszerű köcsögöket, szilkéket, a fehér vagy sárga alapú, mívesen kikorongozott, gazdagon díszített mázas korsókat, lisztesbödönöket, kantákat.Mielőtt ez az aranykor, vagy klasszikus kor beköszöntött volna, a település fazekasai már sok száz éve készítettek az itteni agyagból edényeket, kályhacsempéket. Levéltári adatokból, régészeti leletekből tudható, hogy a középkori Mezőtúron már korongoztak és égettek cserépedényt, voltak késői utódjaikhoz nagyon hasonló égetőkatlanok. Ezek a korai fazekasáruk még szinte mind mázatlan ún.: feketekerámiák. Fekete és szürke falukra nagyon egyszerű, kaviccsal csiszolt vonalak, spirálok, körök, esetleg igen stilizált növények kerültek mint díszítőelemek. A nagyobb méretű edények falát rátétes abroncsokkal tették szebbé és erősebbé.Valószínű, hogy a középkori kézművesek már valamiféle céhes formában dolgoztak, az viszont bizonyos, hogy a 18. század végén a mezőtúri korsósok kiváltságlevelet kaptak, majd ez a „Céh Forma Társaság” a 19. század elején a kiváltságait bővítette és azt meg is erősítette.

Mezőtúr a 18-19. században erős és jelentős város volt. Vására, amely a debrecenivel vetekedett, és a nagyállattartás, valamint később a gabonatermesztés jelentős bevételt hozott a város lakóinak, illetve szinte kikövetelte az iparos mesterségek jelenlétét és azok magas színvonalát. Több tucat mészáros, hentes, csizmadia, szűcs, szabó, kádár, kerékgyártó dolgozott a településen, egyre több lett a fazekas is, komoly iparos réteg alakult ki. Mindnyájuk munkájára szükség volt, hiszen a fejlődő, gazdagodó és polgárosodó nagykunsági ember igénye eltartotta ezen szakmák művelőit. Az itt élők polgárosodásához hozzájárult a híres református kollégium is, ahol a nagykun városok értelmiségének színe-java tanult.
Az 1890-es évek elején a sok kiváló mester közül emelkedett ki máig hatóan Badár Balázs fazekas - vagy ahogyan később nevezte magát: műfazekas.

Badár előbb megtanulta a hagyományos kerámiakészítés technikáját, a túri formákat, díszítményeket, majd saját tehetsége szerint elkezdte kora képző-és iparművészeti irányzatainak stílusában azokat alkalmazni. Műhelye tehát egy hagyományos fazekasműhely, de munkái már nem az egyszerű konyhai edények, hanem a parasztpolgár házának, a polgár és arisztokrata szalonjának díszei voltak.Kiváló rajzkészsége és korongos tudása már korai munkáin is megmutatkozott és az elismerések nem is maradtak el: az 1890-es aradi iparkiállítás elismerő oklevele után hazai és külföldi kiállítások sokaságán nyert nagydíjakat. A magyar Millennium idején már ismert mester, a királyi pár kitüntette, vásárolt is tőle. 1900-ban Párizsban a nemzetközi kiállításon számtalan külföldi hívet szerzett magának egészen magas színvonalú, polgárházak bútoraihoz tervezett díszkerámia-kollekciójával.

Badár-kerámiát birtokolni rang volt, és a minőséget garantált a mester, amikor az edény aljára rákarcolta a nevét. 1939-ben bekövetkezett haláláig elkészült sok ezer kerámiája és a máig fennmaradt darabok bizonyítják, hogy kivételes alkotó tette világhírűvé a túri fazekasságot.

Míg a Badár-műhely munkáit néha hónapokra előre kellett megrendelni, addig az 1900-as évek elejére a mezőtúri fazekasműhelyek egy része bezárt, egy hosszú, néha nagyon nehéz időszakokkal terhelt válság következett. A gyáripari kerámia és a zománcos lemezárú kiszorította a kézműipari kerámiát. A világháborúk zavaros időszakai ugyancsak kedvezőtlenül hatottak a kézműipar minden ágára, így a korsósok megélhetése is igen bizonytalanná vált.Ez a válság eltartott az 1950-es évek elejéig, amikor a fazekas szakemberek egy része önként, egy része kényszer hatására belépett a szövetkezetbe, ahol már közösen dolgoztak a meghatározott tervek alapján.
A Fazekas Szövetkezetben egyszerre készítették az álnépies gyári tömegárút, és a kézzel készülő, jó minőségű, valódi esztétikai értéket képviselő kerámiát. A piacszerzéssel, kereskedelemmel járó gondok megoldódtak, a szocialista ország piacai szinte korlátlanul vették fel az értékes és az értéktelen készárút. Később Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba is szállították az itt készülő használati-és dísztárgyakat.A Szövetkezet talán legnagyobb érdeme, hogy az 1970-es évek elejére az idős, nagy tudású mesterektől tanult fiatalokból az ország egyik legjobb tervező-alkotó gárdáját alakította ki, akik a mai napig is meghatározó személyiségei a mezőtúri és a magyarországi fazekas és kerámikus alkotóközösségeknek.A Szövetkezet már mint Kft. az ezredfordulón után bezárta kapuit, az ott dolgozók egy része saját műhelyében önálló vállalkozóként kezdett el dolgozni, de sajnos sokan teljesen elszakadtak szakmájuktól, a kerámiakészítéstől.

Jelenleg a városban tíz önálló fazekasműhely dolgozik. A mai alkotók nagy sikere, hogy 2009-ben a mezőtúri fazekasság a Szellemi Kulturális Örökség magyar nemzeti listájának része lett, ezzel is erősítve a városban ma is erős hagyománytiszteletet és a kézműves örökség védelmét.

A mezőtúri fazekasság történetét a Túri Fazekas Múzeum állandó kiállítása mutatja be, illetve a Badár Emlékház és Műhely a Badár-családnak állít emléket 1939-ben berendezett fazekasműhelyével, illetve a kerámiákat bemutató kiállítószobájával.

Pusztai Zsolt
fazekas, muzeológus